Emlékpont Szegeden?

Nem. Hódmezővásárhelyen jártam és olyat láttam, amit Szegeden még soha, Budapesten is csak elvétve, de külföldön már elég gyakran.
A hódmezővásárhelyi Emlékpont-múzeum nem csupán a város múltjáról, az ’56 utáni korszakról szól, hanem talán egy modernizációs folyamatról is, ami talán elindul majd ebben a régióban.

A város maga biztosított hétszázmillió Forintot arra, hogy létrehozza Emlékpontját, azzal a céllal, hogy - szinte először Európában- beszéljen a múltjáról, azzal turisták ezreit vonzza Vásárhelyre.
Tehát a pénzt félretették, a budapesti F. Kovács Attila főépítésszel megterveztették és Schmidt Mária történésszel létrehozták.
Az első meglepetés rögtön az épületbe belépve, a recepciós pultnál fogadja a látogatót. A sok-sok monitorból, amik a pultot magát alkotják fekete-fehér arcok néznek az érkezőre. Közülük néhány némán beszél, a többiek kimerevített képernyőn várják a sorukat, majd kis idő elteltével az imént mozgó kép megáll, és másik három-négy kezd el helyettük mozogni. Így váltják egymást, zsúfoltságot mellőzve az interjúalanyok, melyek egy elmúlt korszakot idéznek. Ez a „levegősség” a kiállítás egészére jellemző, mert a tervezők nem sajnálták a teret csupán egy-egy mondanivalónak áldozni. Így kapott helyet külön térben az öt gigantikus méretű kőkatona, akik a pince szinten külön-külön, üveggel körülhatárolt emelvényen állnak vigyázban. A hatás nem marad el, a látogató a combjukig sem ér fel, ráadásul a katonák felső teste a szabadba nyúlik, esik rájuk az eső vagy süt rájuk a nap, mialatt a „pincébe zártak” lentről leshetik csak a kinti világot. A helyzetünket súlyosbítja, hogy a terem két végfalára erősített faltól falig tükrök, a katonák végtelen sorát láttatják.
De külön teret kapnak a forgatható, háromszögletű táblák is, amiken Hódmezővásárhely II. Világháborús halottainak névsora olvasható. A padló, amin állunk, az nem mindennapi élményt nyújt. A talpunk alatt, ahová csak lépünk, fű terem, miközben a lábaink között repülőgépek repülnek, folyamatos sorozatot szórva a városra. A kép állandó változásban van, mintha egy végeláthatatlan légi csatajelenet zajlana alattunk.
Egy újabb teremben félhomály uralkodik. Ákos szerezte halk zene szól, a tér közepén öt- hat oszlopon, fülhallgatóval ellátott monitor van. Ahány oszlop, annyi történet. Idős hódmezővásárhelyi néni, akinek lesöpörték a padlását, elvitték a párkányon felejtett utolsó húszfilléresét, vagy bajszos öregember, aki azt meséli, miként jártak túl a rendszer eszén. Mindent valódi kukorica borít, a földet, a falat, az oszlopokat. Valósággal ránk nehezedik a múlt.
Az emeletre érve fellélegezhetünk. Itt a ’80-as évek! Kocsma, presszó, kantinok. Műszálas pulcsik a helyi kötödéből, rostos, dobozos üdítőital a szegedi konzervgyárból. Egy hosszú asztal, melynek tetején, mint egy futószalagon, megy a kép, majd megáll, forog, és visszafordul a Hódiköt divattermékeivel.
Még katonák hosszú sora a tapétán, lobogó vörös zászlók, címerek, a magyar föld, képek, nevek, arcok és nevek sokasága, amik a múltunkat idézik. Ilyen a vásárhelyi Emlék.