Miért adjuk Pestnek ami a miénk?

A világviszonylatban is híressé vált Giorgio Vasari: Angyali üdvözlet című festményéről és a múzeum jövőjéről, a szegedi Móra Ferenc Múzeum szóvivőjével, Medgyesi Konstantinnal beszélgettem.

- Ha már a miénk ez a kép, miért adjuk oda Pestnek, miért nem csinálunk neki itthon, Szegeden porverést?


- Itt is van porverés, hiszen a hétfői sajtótájékoztatóra nagyon sokan eljöttek különféle médiumoktól. Ez előtt is volt porverés, a kép már tavaly is látható volt a bibliai műkincs kiállításon. Akkor még nem lehetett 100%-osan tudni, hogy ki a kép festője, de már akkor kiadtunk egy közleményt, hogy úgy tűnik, hogy Vasari.
- Hogy került a kép a múzeum tulajdonába?
- A ’20-as években került be a gyűjteménybe hagyatékként, addig egy gazdag szegedi családé volt. Már akkor gondolkodtak a szakemberek, hogy ki lehetett a szerző. Ami csalafinta dolog, az az, hogy az van ráírva a hátuljára, hogy Raffaello. Azért az nem akármi lett volna, ha kiderül, hogy ez egy Raffaello festmény!
- A család mit tudhatott aképről?
- Számukra sem volt világos, hogy kitől van a kép. A 20-as években Bronzinóként leltározták be, aztán hosszú évtizedeken keresztül lappangott. Volt kiállítva is, de mégsem volt neki megadva a kellő tisztelet. Amikor 2008-ban készültünk a bibliai műkincs kiállításra, akkor az egyik kollégám, Szabó Tamás ajánlotta, hogy vegyük elő újra. Elkezdett kutatni a Szépművészeti Múzeum fele, ott dolgozik egy neves, elismert szakember, aki elkezdte pedzegetni attribútumok (szerzőre utaló jellemzők) alapján a képet. Ezzel elindult egy folyamat, egyre többen foglalkoztak a képpel, egyre több szakember-külföldiek is- jelentette ki, hogy a festmény Vasaritól származik, de nem volt rá bizonyítékuk. A 2008-as kiállításon már az volt a kép alá írva, hogy Giorgio Vasari?. Végül Louis A.Waldmant, a híres Leonárdo-kutatót kerestük meg azzal, hogy adjon írásos szakvélemény a képről. Valamiféle hetedik érzék alapján a Vatikánból indult ki. Bár azt tudta, hogy V.Pius pápának volt kapcsolata Giorgio Vasarival, és azt is, hogy Pius magánkápolnájában sok kép volt, ami később onnan eltűnt. A kutatásai New Yorkba, a Pierpont Morgan Libraryba vezettek, ahol rátalált a kép vázlataira. Ez adta a végleges és megkérdőjelezhetetlen bizonyítékot arra, hogy az Angyali üdvözlet Giorgio Vasari festménye.
- Ennek a szenzációnak miért nem Szeged, a Móra Ferenc Múzeum aratja le a babérjait? Miért nem mi használjuk ki a lehetőséget arra, hogy emberek ezreit csalogassuk hozzánk?
- Ez teljes véletlen. Már azelőtt odaígértük a Szépművészeti Múzeumnak, mielőtt megkaptuk volna a szakvéleményt. De fél év múlva újra itthon lesz. Addigra még erősebb lesz a hírértéke, hiszen még feljebb fog futni a nagyszabású Botticelli- kiállítás kapcsán. Amikor visszahozzák, akkor itt szintén porverés lesz, az a célunk, hogy önálló terembe kerüljön ez a kép. A múzeum nagy épületnek tűnik, de mégis azzal küzdünk, hogy nincs elég kiállító termünk. Szeretnénk egy külön termet rááldozni, de nem könnyű megvalósítani, hiszen akkor annyival kevesebb helyünk lesz az időszakos kiállítások számára. Ennek a festménynek formálnia kell a múzeum imázsát. Az lenne a jó, ha valamikor kialakulna a köztudatban, hogy a Móra Ferenc Múzeum az a múzeum, ahol van az a bizonyos híres festmény. Ezért dolgozunk.
- Nem félő, hogy akit érdekel ez a kép, megnézi a Szépművészetiben és így majd nem fog eljönni Szegedre? Mivel fogjátok idevonzani az embereket?
- Most van egy tűz. A kérdés az, hogy megtudjuk-e ezt a tüzet tartani. Azért dolgozunk, hogy megtartsuk. Például egy nagy szabású országos konferenciát szervezünk a kiállítás köré, aminek a témája Vasari, vagy az ő korszaka lesz. Biztos, hogy a megnyitóra elhívjuk Louis A.Waldmant is, hogy ő maga mesélhessen az izgalmas útról, ami a szakvélemény kadásához vezetett. De önmagában ez az egy festmény nem fogja megmenteni a múzeumot. Valószínűleg továbbra is pénzeket fognak elvonni, még kevesebb lehetőségünk lesz. Bár a Megyei Önkormányzat azon van, hogy megőrizze a Móra Ferenc Múzeumot, hiszen tisztában van vele, hogy a magyar vidéki múzeumok között az elsők között szerepel látogatottság, sajtóviszhang és szellemi erő szempontjából.
- Miért nem frissítenek, miért nem újítanak? Az már eléggé avit dolog, hogy a múzeumban csupán csak a képek lógnak a falról. Ma már interaktív kiállításokat is szokás szervezni, ami minden korosztályhoz tud szólni. Nem tartanak attól, hogy egyszer csak elfogy a múzeumlátogató réteg és nem lesz, aki pótolja? Nem cél az is, hogy a fiatalokat is becsalogassák a múzeumba?
- Próbáltunk ez irányban lépéseket tenni. Egy Európai Uniós pályázat segítségével érintőképernyős monitorok kerültek a tulajdonunkba. Ezzel egy pici modernizálódás azért megindult. Vannak technikai lehetőségeink, de ahhoz, hogy teljesen interaktívvá váljunk, ahhoz az egész struktúrát át kellene alakítanunk, mindenféle szempontból, hozzáállás szempontjából is.
- Ennek mi az akadálya?
- Rengeteg olyan kollega dolgozik, aki a ’70-es években szocializálódott, akik számára az értékmegőrzés fontosabb, mint az, hogy bejöjjenek az emberek. Ők tradicionalista muzeológusok, akik a hagyományos vonalat erősík. Ez jó is, hiszen a vidéki múzeumok közül a szegedi tudta leginkább megőrizni az értékeket. A tradícionalista muzeológusok - akikre jómagam mint élő legendákra tekintek - azonban nem hívei a modern felé nyitásnak, az új kezdeményezéseknek. Engem sokszor azzal vádolnak, hogy zsibvásárt csinálok a múzeumból. Megszóltak a 2006-ban rendezett Dali kiállításért is.
- Pedig az egy izgalmas tárlat volt a Fekete-Házban. A képek mellett folyamatosan vetítettek is. Még az utcát is átnevezték arra az időre Dalira.
- A 2008-as Vasarely kiállítás már egy kicsit más volt, mint az addigiak. Meghirdettük a „Hozd be a Vasarelydet!” akciót. Szerte az országból érkeztek folyamatosan a képek. A csúcs az volt, amelyik fent volt a világűrben. A beérkező anyagokból a kupolában egy önálló kiállítást tudtunk csinálni, amiről tömegesen az volt a vélemény, hogy jobb, mint maga a kiállítás. Hat hét alatt húszezer látogatója volt. Pedig szakmailag egy Vasarely a Vasari képhez képest huszadrangú, de érdekes volt, mert volt hozzá egy történet. A bibliai műkincs kiállítás nem hozta azt az érdeklődést, mint amire számítottunk. Tízezer látogatót hozott négy-öt hónapon keresztül.
- Ebben az évben nem volt nagy kiállítás.
- Csontváryban gondolkodtunk, de nem jött össze. Aztán Dürerre gondoltunk, de nem megy az sem.
- Nem gondolkodnak abban, hogy a kortárs szegedi művészetet mutassák be? A Csillag börtön lakóinak képeiből tárlat nyílt Budapesten. Vagy Bristrolban Banksynek, a graffitisnek volt kiállítása, több ezer látogatót bevonzva a helyi múzeumba. Nekünk itt van a Kétfarkú Kutya Párt, akik szintén Szegediek.
- Jó ötlet. De azt azért tudni kell, hogy ami nagy kiállítás, ami pénzt hoz, az a világhírű nevekhez köthető. Ezzel is számolnunk kell. Idén legalább hatmilliós hiánnyal fogunk zárni. Fontos, hogy a jövőben megteremtsük a lehetőségét annak, hogy a kiállításainkból befolyó összeg fedezze a költségeinket. De persze az is fontos, hogy frissek is legyünk.



Giorgio Vasari olasz festő, építész, művészettörténeti író volt. Michelangelo tanítványaként a mester nagy római falfestményeinek másolásával képezte ki magát. Vasari Firenzében nagyrészt a Medici-család szolgálatában állt. A művészettörténészek szerint a reneszánsz szót minden bizonnyal ő írta le először. Az Uffizi-palotát, mely a Mediciek kormányzatának székhelye volt, Vasari tervezte. Michelangeloval tanítványi-baráti kapcsolatot ápolt, festett képeket is Michelangelo útmutatásai szerint és az ő tanácsára kezdett építészeti tanulmányokat folytatni.
Hírnevét főleg irodalmi munkásságának köszöneti. Az olasz művészek életrajzainak nagy gyűjteménye, amelyet Le vite de'piu ecellenti pittori, scultori ed architetti címmel 1550-ben, Firenzében és második javított, bővített kiadásban, 1568-ban kiadott (magyarul: A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete; Magyar Helikon, 1978), hibái és hiányai dacára a művészeti irodalom mindmáig egyik legjelentősebb forrása. A munka több mint ezer oldal; felbecsülhetetlen forrása a művészettörténet-írásnak.